Cocktail party – ala Chemo the 1st

Egy hűvös és meglehetősen gigászi teremben üldögéltem. A földön a szememmel a fekete-fehér sakktáblás csempén járattam szememet egyik velem szemben lévő lábtól a másikig. A terem egyik oldalfalán egy hatalmas TV zúgja a Tele-shop álltal éppen eladásra kínált laskaszűrőt, aminek az a hatalmas előnye van, hogy amennyiben éjszaka rádjön a sütögetés, akkor sem kell félni, mert ez a különleges szűrő 399 ron-ért még foszforeszkál is. De ha nem is erre, egy kútnak a mélységét biztosan jól lehet vele mérni.

Szerencsére a TV hangját nem hallom, csak látom a képet, mivel az alkalomhoz illő zeneként Chemical Brotherst választottam, ami így megszokott jókora fejhallgatómból szólva, igazán meg tudja adni az alaphangulatot.

A TV-t párhuzamos sorokban bámulják úgy 60-70 éves öregemberek és öregasszonyok. Úgy érzem biztosan nem itt fogom megtalálni életem párját. Pedig korábban bíztattak, hogy sose lehet tudni.

Egy aszisztensnő ekkor beterel egy oldalsó szobába, amelyiknek ajtaját bélelt és szegecselt barna bőrhuzat takarja és ennek finom hangja tompán puffan, ahogy bezáródik mögöttem. A jókedéjű aszisztensnő ekkor behoz egy bevásárló-szatyrot és elkezdi kipakolni belőle a szivárvány minden színében tündöklő dobozkákat, mert ugye a jókedéj a dobozok színén is elengedhetetlen. Időnként azaz érzésem, hogy azért vigyorog minden ott dolgozó orvosok, mert nem éppen ők vannak a betegek helyében.

Nemsokkal később benyit egy másik valamivel mogorvább és lényegesen idősebb aszisztensnő, akit elálló füle, kicsit felnyomott orra és úgy egyálltalán az egész disznóképe miatt Mrs. Piggynek neveztek el, így az egyszerűség kedvéért én is csak így fogok rá hivatkozni.

Szóval Mrs. Piggy ezen a ponton leül velem szemben, ebben az észveszejtően magas, dohos, 70es évekbeli irodaszerű VIP szobában és elkezdi magyarázni, hogy egészen pontosan mit is fognak belém nyomni és hogy ez milyen mellékhatásokkal jár. A főorvos leánya eközben kedvesen mosolyog oldalt, és szemében bíztatás tündököl.

Eközben még mindig nem tudom levenni szememet Mrs. Piggy orráról.

Szóval, miután felsorolja a különböző készítményeket, egyedül a platina marad meg igazán a fülemben, mert örülök neki, hogyha már eddig az őseim nem voltak képesek rá, én legalább beindíthatom a nemesedési folyamatot, még ha ez eléggé fémesen is hangzik. Na meg így nem is fogok oxidálódni túl hamar.

Ezután felsorolja a különböző mellékhatásokat. A hajhullásnak még valahol örülök is, mert kivételesen indokolt lesz az idióta frizurám. Na meg így legalább kölcsönözni fogja nekem azt az igazán BADASS kinézetet amire mindig is vágytam.

A BADASS-ségemet ekkor csak azt lombozza le, hogy közli velem, lehet egy csöppet nehezebb lesz gyereket csinálnom a későbbiekben. Igazából egy a szaporodásomat gátolni próbáló összeesküvés halvány képe kezd kibontakozni a szemeim előtt, és az elsőként megjelenő képek között látok egy húsbárdot amelyik hirtelen lesújt már nemlétező balherémre, majd egy sötét barlangszerű helyen, összeesküvők hada dörzsöli kezét, és töltik az infúziós zacskóimba a kis óvszergumikat. Eközben a főorvos leánya még mindig mosolyog, bár immáron kínosabban.

Egy pár pillanaton keresztül még azon töprengek, hogy még az év elején megejtett 33 napos maszturböjtöm idején, miért is nem mentem sperma-banka ahogy azt sokan tanácsolták. Legalább valahol lenne egy ismeretlen utódom. Na de azért még nincs semmi veszve, megnyugtatnak. Nem leszek teljesen alkalmatlan az utódnemzésre.

Anyway. A továbbiakban elmondja, hogy az infúziós zacsijaimat, amit ő az egyszerűség kedvéért cocktailoknak hív, milyen sorrendbe fogják beadni. Én halkan megkérdezem, hogy kapok-e majd kis esernyőt, amit beleállíthatok, de ekkor kezd kicsit csúnyán nézni.

Az aszisztensnő aki közben beviharzik megkérdezi, milyenek a vénáim, én pedig mondom, hogy kimondottan szépek. Ránéz a karomra és elismerően bólint, majd belémdöfi az infúziós tűt, amire ezután rákötik az első adag cocktailt. Nyelvemmel csettintek az ízre, amely lassan csörgedezni kezd ereimben. Elég hideg érzés, így jeget már nem kérek hozzá.

Ezután körülbelül 6 órán keresztül nézem a kis cseppeket, amint lassan de biztosan folynak lefelé karomba. 3 liter a 6 óra alatt. Cseppekben. Meglehetősen kicsi cseppekben. Könyv nélkül. Egy lemerülő félben lévő mp3 lejátszóval. Édesapámmal a szemben lévő széken, aki hűségesen segít mindenben – aki viszont hozott magával könyvet. Na és egy telefonnal, amiben még éppen annyi szufla van, hogy egy képet készíthessek vele anélkül, hogy levenném az órámat.

Na és azok a cseppek nagyon lassan csepegnek, amint mindezek tudatosulnak bennem…

A hererák és Tamás – part 2 – The non-refundable testicle

Eltelt egy kicsi idő de azért mert vártam, hogy hogyan és mi is következik. Mostmár egy kicsit tisztább a kép így előre menőleg. Na de nem is rohanok a dolgok elébe. Inkább folytatom ott, ahol legutóbb abbahagytam.

Bár még mielőtt belekezdenék a hosszas írásba előre szólok, hogy talán nem lesz ez most olyan vicces mint az első alkalommal, bár azért dolgoztam rajta. Aki azért szeretné önmagának spoilerezni a történetet és valójában csak az eredményekre kiváncsi, meg az egészségügyi állapotomra, az olvasson a post végén található jackie-chan ragecomic alá, és majdnem rögtön azután megtalálhatja a lényeget. Na de most vissza, Alízhoz.

Szóval Alíz. Alíz volt a bűvüs név azon a csodálatos szombat őszi délután, amikor a falevelek lassan ejtőernyőztek le a még simogatóan meleg napsütésben, miközben a vadludak lassan dél felé vették az irányt a kontinensen, nekem pedig levágták a bal herémet.

A madarak nem akartakák csiripelni, hogy ki ez a név büszke viselője, de lassan a kórterem árnyas hangulatában, lassan egyébként is másra terelődött a figyelmem.

A szoba egy pusztán három ágyas kis termecske volt, ami emiatt még egészen élhetőnek és kellemesnek tűnt. Az eddigi rémképek a romániai egészségügy katasztrofális állapotairól, lassan kezdtek eloszlani. Bár nagy valószinűséggel az ápolók türelméhez és kedvességéhez nagyban hozzájárulhatott, hogy nem óbégattam egész éjszaka, nem pisiltem magam alá, tudtam mosolyogni, és életkorban sem voltam 70 fölött.

A szobában egyenlőre csak egy férfi volt, aki valahonnan Aranyosvölgye irányából érkezett, de inkább közelebb a hegyhez mint a városhoz. Ez bizony szépen lassan viselkedésében is megmutatkozott.

Az urulógiai osztályon a leginkább megszokott kép, hogy a betegekre különféle zacskók – kire egy – kire akár három is – vannak rákötve, és ezekbe viselnek, amiket aztán adott időközönként kiöntenek a wc-be. A zuhanyzásról akkor tettem le, amikor az említett öregúr kedves felesége a szobához kapcsolódó fürdőszoba zuhanytálcájába ürítette a már említett zacsó tartalmát, arra hivatkozva, hogy a kinti wc éppen foglalt volt.

Én többnyire csak bámultam kifelé az ablakon, arra gondolva, hogy mennyire nem értékelem a kinti életet olyankor, amikor nem vagyok ekkora hatalmas szarban. Heveny nosztalgiával gondoltam… igazából mindenre ami nem a kórházhoz kapcsolódótt. Lassan megérett bennem a gondolat, hogy itt lesz szépen lassan az idő, letenni az asztalra dolgokat. Márint minél többet és minél gyorsabban.

Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok száguldottak eszeveszettül a fejemben eltelt az éjszaka és reggelre már a fájdalmaim is enyhültek. Pár nap után egyébént már elég könnyen meg tudtam szokni, hogy annyi ember látta már az altesti részemet, mint ahányan a képemet egy nap az utcán. Na de ez egy idő után már tényleg fel sem tűnt. Ez a reggel különben is annál több izgalmat tartogatott számomra.

A reggelit szépen lassan behozták, és a szomszédos ágyon lévő urat rákötötték egy fincsi infúzióra. Negyed óra elteltével a vizit közben az öreg elkezdett fennhangon káromkodni, hogy őt nem hagyják még enni sem, mert ha rákötik az infúzióra 12ig nem kajálhat. Az orvos ekkor csak feltette a kérdést, hogy miért nem szólt az aszisztens nőnek? – amire az öreg nem nagyon tudott válaszolni, csak káromkodni. Ekkor a vizitelő orvos még próbálta győzködni, hogy ők csak meg akarják őt gyógyítani, majd mikor feladta, tekintetét rám fordította, majd szomorkásan csak ennyit kérdezett: “Látod milyen ha segíteni akarsz az embereknek és a közért próbálsz tenni?” – én pedig csak részvéttel bólogattam.

Miután az orvos elhagyta a termet, az öreg lassan felemelkedett, beállt a terem közepébe, kezébe vette a kenyeret amit elkezdett majszolni, majd mintha gombnyomásra, elkezdett a terem közepére vizelni. Miközben rágott, tekintete fürkészve kereste a csobogás forrását, majd amint észrevette, hogy a csodás nedű belőle áradozik oly kéjesen, mintha a szobában lévő emberek csak tapsolnának, pöckösen caesari stílusban körbehordozta tekintetét a hallgatóságon, majd tovább majszolta kenyerét, miközben a lábát a mediterrán tenger meleg de sárgás vizébe lógatta.

Persze ezután sem szólt senkinek, csak az aszisztens kapott majdnem szívhülést amikor belépve ennek a képnek tanúja lett.

Na de most ugrok is egy kicsit az időben. Majdnem egy hétre beutalásom után hazaengedtek, én pedig naphossztt kellett feküdnöm, egy hatalmas darab jéggel az altestemen, amelynek hűsítő érzését szerintem egy életre nem fogom felejteni, mindenesetre a regenerálódás ütemét meglehetősen felgyorsította.

Ugye 13-án operáltak, és ma nov.1 -van. A kiutalásom utáni két hétben még megjártam debrecent egyszer, majd temesváron az onkológiát, ahol a doktor kb. megnyugtatott, hogy a szexuális életben nem fogok semmi mást észrevenni, hacsak nem teljesítmény növekedést. (gondolkoztam, hogy ezt most emeljem ki pirossal és húzzam-e alá, valamint dőlt betű és esetleg 24-es betűméret, de végül letettem róla.)

A kiszedett herémet időközben Koppányhoz hasonlatosan felnégyelték, hogy abból szövettani vizsgálatokat tudjanak elvégezni. És ezzel lassan közeledek is a jelen időhöz.

Na szóval, múlthét csütörtökön feljöttem mégegyszer Temesvárra, de akkorra nem volt még me a szövettani vizgálat, így a bukaresti operatőri masterclass-t sikeresen elbaltáztam. Na de közben legalább tudtam mesterire vadászni az egyetemeket.

Szóval vasárnap este mégegyszer Temesvárra érkeztem, hogy hétfőn reggel egy gyors ellenőrzés sorozatra itt legyek. Jhah igen, merthogy időközben kiderült, hogy a jobb vesém már nem igazán vese. Inkább egy vízzel telt lufi, amelyiket azért majd ki kell venni idővel. Viszont mostmár officialli kötelezően sok sört kell fogyasszak. A másikat menteni kell!

A temesvári kórházban töltött éjszaka megint egy fincsi vizelős sztorival gyarapodtam. Az éjjel a szemben lévő szobában valaki elkezdett egy ibolyát alulról szagolni, így a két szobatársat éjszakára átküldték az én egyébként üres 4 ágyas szobámba. Az éjszaka folyamán pedig arra lettem hirtelen figyelmes, hogy valaki felkapcsolja a szobában a villanyt, majd hirtelen felcsapja a szemetes kukának a fedelét, és miközben az előtte lévő tükörbe bámulja önmagát, vidáman kezd a szemetesbe vizelni. Majd miután vidáman befejezi, körbefordulva csekkolja, hogy ki mennyire mélyen alszik. Én ekkor már az ágyamban ülök és körülbelül egy Jackie Chanes arckifejezést veszek fel:  

Szóval fel is tettem a kérdést, hogy miért nem képes kimenni a wc-re mire azt mondja, hogy nem tudja hol van. Ismétlem, a szemben lévő szobából tették át.

Na de a reggelhez érve már sok minden kiderült.

És akkor most a tararararararararararararam dobpergés! Remélem az izgalom már a tetőfokára hágott! Főleg ennyi pisilős sztori után, mostmár igazán mindenki izgulhatna. Na.. gyerünk, egy kicsit több izgulást gyerekek. Felnőttek, ti is!

Ti ott a hátsó sorban is!

Tehát a szövettani eredmény alapján, a daganat kettes fázisú az ötből ami eléggé bíztató, azonban maga a daganat rosszindulatú. Nem nagyon, de csak kicsit. Vagyis nem tudom ennek vannak-e fokozatai, talán csak a fázis fogható meg ebben a kérdésben, ami ugye szerencsére korai.

Mostmár officialy is viccelhetek a rákkal legalább és politikailag korrekt maradhatok.

Ennek értelmében minden jel szerint holnap kezdem a chemoterápiát és ha minden jól megy pár héten belül a híres és zseniális Breaking Bad főszereplőjének nyomdokába léphetek! Ujjé! Ujjé! Na igen…

Egyébként  talán ez az a pont, amikor egy picit komolyan is szólnék. Így ennek az egész cirkusznak a közepén egy fontos dolgot azért már most mindenképpen kiemelnék. Bármennyire próbálok ebből az egészből viccet csinálni, valamit azért sikerült úgy igazán felismernem. Amikor igazán szarban van az ember, olyankor azok is mellé állnak, legalább egy pár szó erejéig akikkel talán már évek óta nem tartja a kapcsolatot, talán távolság, talán emberi változás miatt, azonban ez ilyen helyzetben talán nem is számít. Ezért ezúton is, talán kicsit nyálasan de köszönöm azoknak, akik bármi módon, akár csak az érdeklődéssükel is, de segítenek.

Persze vannak akik még többet, még őrültebb dolgokra is képesek, és akár saját napi szokásaikat képesek felrúgni az emberért. És ez végképp borzasztó jólesik.

Nem meglepő módon persze vannak akik km-ekről szarnak ilyenkor az emberre, de végülis a leszarás és a nem leszarás nem is létezne egymás nélkül.

Szóval mégegyszer, köszi annak a sok embernek, akik bármi módon de támogatnak, érdeklődnek stb. és most csak azért nem írok köszönő listát, mert kurvasokan vagytok! 🙂 Na és akkor mindenki kéremszépen nevessen velem együtt!

Na de folyt. köv megintcsak. – főleg így hogy most begyorsultak az események!

p.s. és akkor most szeretnék egy vicces hírrel és képpel kedveskedni nekte így a végére ami témához illik!

Szóval íme a riadt arcú hererák ultrahangon!http://index.hu/bulvar/2011/11/01/riadt_arca_van_a_hereraknak/